Történelmi Erzberg

Az Eisenerzi-Alpok, ahol Eisenerz városa és az Erzberg található, az úgynevezett grauwacke-zónához tartozik. Réz- és érctelepekben gazdag területük már évszázadok óta vonzza az embereket. Bizonyított, hogy már a bronzkorszakban is bányászták a gazdag érctelepeket az Eisenerzi-Alpokban.

A legkorábbi írásos emlék Eisenerzről és az Erzbergről állítólag az Eisenerzi katolikus plébániatemplomban, a Szent Oswald-templomban található. A főoltár bal oldalán egy régen elmosódott felirat a „vasbányászat feltalálását” az i.sz. 712-es évhez kötötte. Egy másik történelmi forrás Steyr városában az Enns mellett szintén megerősítette ezt az évszámot.

Eredetileg az úgynevezett vasparasztok a felszínen, lapos gödrökben (ún. „pingenbau”) bányászták a barnaércet. A puhább érceket így nyerték, és csak ritkán ástak mélyebbre a nagyobb ércblokkok után a mélybe ( ún. „követték” az érctelepet). Az első írásos említések a 12. századtól találhatók, amikor a vasparasztok a földesuraktól kapták meg a kitermelési jogot.

A 16. században császári parancsra bevezették a tárnák építését. Ekkor a felszíni ércek kimerültek, és a bányászoknak 8–10 méter magas tárnákban kellett követniük az ércet. Az Erzberg két oldalán ekkor keletkeztek a „aerze” települések: a földrajzi helyzetük alapján „Innerberg” (ma Eisenerz) és „Vordernberg” néven. Ezek a területek tükrözték az Erzberg bányászati munkamegosztását is: a felső Vordernberger és az alsó Eisenerzeri bánya 1524. július 25-én, az 1186 m tengerszint feletti magasságban fekvő Ebenhöhe határvonallal elvált egymástól.

A kézi ércnyerés előrehaladásához az Eisenerzi és Vordernbergi bányászok „kalapácsot és vasat” (Schlägel und Eisen) használtak. Naponta csak néhány centimétert haladtak előre. 1720-ban a puskapor használata, 1870-ben pedig a dinamitos robbantás forradalmasította a bányászatot. Hat évvel később vezették be az elektromos gyújtókat. A fúrólyukak készítését a 20. század elejéig kézzel végezték, majd 1906-tól bevezették a lökéshajtású fúrógépeket és kiépítették a sűrített levegős hálózatot. 1930-ban próbálták ki először a fúzókocsikat, és 1970-től kizárólag önjáró hidraulikus fúrókészülékeket használnak. Az Erzberg-i robbantások már 1900 körül is különleges látványosságnak számítottak a látogatók számára.

A bányászok legfontosabb eszköze a Geleucht, azaz a világítás volt. A tárnák örök sötétségét a 19. századig egyszerű gyertyákkal, Unschlitt-lámpákkal, Heinzen-lámpákkal vagy Bergzinthen-ekkel világították. Minden bányásznak műszakonként két gyertya járt ingyen a lámpához. 1820 körül vezették be a petróleumlámpát, majd 1900 környékén az acetilén- vagy karbidlámpát, amely gyorsan kiszorította a korábbi világítóeszközöket. Ma a karbidlámpát szinte teljesen elektromos fejlámpák váltották fel.

A középkorban bányászott barnaércet kezdetben ún. szélkemencékben olvasztották ki. A szél ereje meghatározta az olvasztás sikerét. A kemencék helyét gondosan kellett megválasztani, a légáramlást pedig számos nyílás biztosította az alsó részen. A vasparasztok teljes környezetét az önellátás határozta meg.

Az új technológiák, például a vízenergia és a vízikerék-hajtás bevezetése alapvetően megváltoztatta a munkát. A vízikerék a fúvókürtök meghajtására szolgált az olvasztóházakban, és ezek a létesítmények a völgyekbe költöztek, ahol hamarosan pulzáló érrendszerként működtek a radwerke-k Eisenerz és Vordernberg területén. Ez nemcsak a munkát, hanem a mindennapi életet is lehozta a völgybe.

A 16. század elején Eisenerzben 19 radwerk működött, ahol nyersvasat állítottak elő, és az úgynevezett radmesterek vezették. A munkások három fő csoportban dolgoztak: a tárna- és ércbányászok az Erzbergen, a szállítók („Sackzieher”) az érceket a völgybe szállították, majd a faszolgák, úsztatók, szűrőmunkások és faszénégetők biztosították a szükséges anyagot, végül a fúvók és segédjeik, akik a kohóban dolgoztak.

A 19. században bevezették az egységes szállítórendszert, amely a tárnákon és aknákon keresztül biztosította az ércek mozgását a fő útvonalon, majd lóvontatású kocsikkal szállították a völgybe. 1810-ben megépült az első vasút, 21 év alatt kiépítették az egész Erzberg körüli vasúthálózatot.

1900 körül az Erzberg mai arculatát a lépcsős felszíni bányászat alakította ki. 1907-ben a hegyen 60, egyenként 12 méter magas lépcső volt. 1928-tól már 24 méter magas lépcsőket alakítottak ki, amelyeket szentekről és kiemelkedő bányászokról neveztek el. Ezek a hatalmas teraszok adják az Erzberg monumentális megjelenését. Ez a látvány minden évben több ezer látogatót vonz.

Az Erzberg mindig is misztikus erővel bírt, amelynek senki sem tud ellenállni.

1890-ben kezdődött meg a stájerországi Erzbergen a lépcsőzetes külszíni bányászat. Ennek köszönhető, hogy az Erzberg ma piramisra emlékeztető formájú. 1907-ben a vasérchegyen 60 bányászati szint volt, átlagosan 12 méteres magassággal. 1928-ban a szintek magasságát megduplázták (24 méterre), így a szintek száma csökkent. Ezeket a bányászati szinteket szentekről vagy jelentős bányászokról nevezték el. A világ legnagyobb piramisa – az 1 465 méter magas Erzberg – a világ minden tájáról érkező látogatók ezreit vonzza. A hegynek misztikus ereje van, amelynek senki sem tud ellenállni.